 |
| The Beatles - Yesterday |
Kétségbeesetten próbáltam meggyőzni, hogy maradjon éjszakára. De nem. Haza kellett mennie. Nora várta. Nora, a barátnője, valószínűleg a kanapén ült, arcát kezeibe temetve, és azon gondolkozott, hogy merre van a barátja, miközben az engem dugott. Tizenegy előtt pár perccel már egyedül ültem ágyamon, takaróba tekert testtel, és az ötödik cigimet szívva gondolkoztam az élet értelmén. Ha Howie itthon lett volna, talán nem szemeztem volna az éjjeliszekrényemen heverő antidepresszánsokkal. De Howie nem volt itthon. Én pedig percekig csak a gyógyszeres dobozt bámultam. Betegnek éreztem magamat. Milyen sok ideje már. Bátor akartam lenni, addig a néhány pillanatig, amíg beveszem a pirulákat, és ráiszok valamit. De nem voltam bátor. Féltem. Igazándiból nem attól, hogy akárkinek is fájna, hanem attól, hogy vajon mi vár a másik oldalon? Vajon az anyám, vágásokkal borított karjaival, vérző csuklóval? Vagy esetleg a nagyanyám, pisztollyal a kezében, véres lyukkal koponyájában? Talán a nagyapám, hurokkal a nyakán, lila arccal, lógó nyelvvel?
Miért ne tehetném meg én is? A felmenőim nagy része öngyilkos lett, a többi pedig lelépett. Így van értelme létezni?
Megráztam fejem, és elnyomtam cigimet, majd eldobtam a szoba másik sarkába. Letekertem magamról a takarót és felvettem egy bugyit. Kinyitottam a szobaajtómat és kitántorogtam a nappaliba, ahol leültem a kanapéra, és miközben bekapcsoltam az apró tévét, meggyújtottam egy újabb szál cigit. Hogyha végigbírom nézni a műsort a második világháborúi koncentrációs táborokról, valószínűleg nem állok fel. De nem bírtam nézni, tudván, hogy anyai ágon a nagyanyám és a nagyapám is emiatt lett öngyilkos. Miután kikerültek onnan, nem tudtak többé normális életet élni. Behurcolták és kínozták őket, mert zsidók voltak. Mikor anyám három éves volt, a nagyapám felakasztotta magát, ezután a nagyanyám golyót eresztett a saját fejébe. Anya ide került, Los Angeles-be, távoli rokonokhoz. Itt találkozott az apámmal, aki vérbeli amerikai volt. Összeházasodtak, és megszülettem én. Elvileg én is zsidó volnék, de nem tartom magam a szokásokhoz. Nem igazán hiszek semmiben, csak születésileg vagyok vallásos. Az apám lelépett, mikor hat éves voltam, anya pedig nem bírta ki. Hét évesen arra mentem be a fürdőszobába, hogy anya a kádban fekszik, karja kilóg belőle és vér csöpög a padlóra. Az amerikai nagyszüleim hallani sem akartak rólam, már akkor eldöntötték, mikor megtudták, hogy apa zsidó nőt vesz feleségül. Így egy idegen házaspárhoz kerültem, akiknek volt egy nálam néhány évvel idősebb fiuk, Howie. Mikor tizenhárom voltam, Howie anyja terhes lett, de sajnos elvetélt, amit nem bírt feldolgozni, és mélyen depressziós lett. Amivel viszont Howie apja nem tudott mit kezdeni, így inni kezdett. Autóbalesetben halt meg, néhány hónappal a baba elvesztése után, mert részegen vezetett. Howie anyjának ezután pedig már nem volt ereje velünk foglalkoznia. Ahogy Howie nagykorú lett, Ann Marie hagyott ránk egy nagy adag pénzt, és leugrott a Vincent Thomas hídról.
Száz szónak is egy a vége, nem bírtam megnézni a koncentrációs táborokról szóló műsorokat. Kikapcsoltam a tévét és átmentem az apró kis konyhába. Megragadtam egy olcsó, félig üres whisky-s üveget és meghúztam. Az alkohol kellemesen égette torkomat. Egy, kettő, három, négy nagy korty. Máris jobban éreztem magam. Kézfejemmel megtöröltem számat és visszaültem a kanapéra. A cigim rajta hevert, így a pokrócon egy apró, fekete szélű lyuk tátongott. Bekapcsoltam a kávézóasztalon heverő laptopomat és folyamatos lejátszásra állítottam Rod Stewart-tól az If Loving You Is Wrong I Don't Wanna Be Right-ot. A cigim vészesen fogyott, ahogy a whisky is, miközben hangosan énekeltem a dalt. Már elmúlhatott éjfél, mikor Howie hazaért. Fogalmam sincs hol volt, de abban a pillanatban mondjuk pont ez érdekelt a legkevésbé. Kivette kezemből a félig elszívott cigarettát és a második üveg alkoholt is. Ölébe kapott és minden ellenkezésem ellenére bevitt szobámba, ahol letett ágyamra és alaposan betakargatott. Olyan hamar elaludtam. És olyan mélyen. Nem is emlékszem, mit álmodtam.
Reggel finom bacon illatra keltem. Az ágy lábánál lévő egyetlen ablakon besütött a Nap. Lassan kikeltem az ágyból és felhúztam a tűzlépcsőre nyíló ablakot. Igazából simán lett volna pénzünk elköltözni, de mindketten annyira kötődtünk ehhez a kis lakáshoz LA belvárosában. Én YouTube-ozásból és zenélésből kerestem pénzt, míg Howie... Soha nem tudtam pontosan mit csinál, de általában otthon volt, mégis elég nagy fizetést kapott. Mintha azért fizették volna, mert létezik. A zenekarom, Muffled Guts néven futott be körülbelül fél éve. Kiadtunk egy egész albumot, sorra megyünk koncerteket adni, de még nem turnéztunk soha. A dobosunk apja, Joey menedzsel minket, és mit ne mondjak, igen jól csinálja.
Tehát, a résnyire nyitott ajtómon át beérződött az ínycsiklandó reggeli illata. Felvettem Cameron egyik pólóját, amit még régebben itt hagyott és kimentem a nappaliba.
- Szia. - mosolyogtam rá Howie-ra, aki a kávézóasztalon hagyott csikkeimet söpörte egy nejlonzacskóba.
- Helló. - mosolygott vissza, és elment kidobni a zacskót. Leültem a kanapéra és telefonomat kezdtem nyomkodni, miközben Howie letett elém egy tányért, amin bacon és rántotta volt, mellé egy bögre kávét és fejfájás csillapítókat.
- Köszönöm. - nyomtam egy puszit arcára, mikor leült mellém.
- Á, már nem is kell megköszönni. - legyintett nevetve. Tagadhatatlan, hogy általában Howie csinált reggelit, ebédet, vacsorát és gyakran takarított ő, valamint mindig ő rakott ágyba, mikor leittam magam. És mennyire de mennyire hálás voltam neki ezért. Ő az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbízok. Ő az egyetlen, aki mindent tud rólam, akinek elmondom mit érzek, aki tudja mennyire elcseszett vagyok legbelül, aki tudja milyen gondolatokkal fekszem és kelek, aki tudja mennyire tönkretesz Cameron, aki tudja mennyire félek az elmémtől.
Egyszóval ismer. Howie Daron Southwark az egyetlen az egész világon, aki úgy igazán ismer engem, Ivy Bayla Nithercott-ot.
- Ma jön Cameron? - kérdezte Howie meggyújtva egy szál cigit. Megvontam vállamat és beleittam forró kávémba.
- Viszont eljössz velem Billie-hez délután. - tájékoztattam.
- Minek? - fújta ki a füstöt.
- Mert megkértelek, és nagyon kedves és jószívű vagy. - vigyorogtam rá.
- Igen, igen, ezeket már hallottam. - nevetett. - És mindig volt drog az ügyben.
- Hát pedig ezúttal nincs. - gyújtottam meg én is egy cigarettát. - Összeszedünk néhány ruhát és odaadjuk őket a hajléktalanoknak.
- Rákos gyerekek, beteg állatok, hajléktalanok... - sorolta Howie. - Mi jön még? Tudod büszke vagyok, hogy egy ilyen jó ember a legjobb spanom.
- Jaj, ezt te sem gondolod komolyan. - nevettem és beleszívtam cigimbe. - Van felesleges ruhád? - kérdeztem kifújva a füstöt.
- Az nem kifejezés.
- Tökéletes, akkor pakold össze őket! - mondtam és kezemben a mosatlannal átmentem a teljesen rendbe rakott konyhába. Betettem a mosogatóba a tányért és a bögrét, majd átmentem a fürdőszobába. Megengedtem a vizet a fürdőkádba, majd mikor majdnem tele volt, levettem a ruháimat és beleültem a forró vízbe. Tettem a vízbe habfürdőt, majd előrecsúsztam és hátrahajtottam fejemet, hogy hajam is vizes legyen. Ezután felültem és meggyújtottam egy újabb szál cigit. Eszembe jutott az este, mikor megpróbáltam öngyilkos lenni, pont ugyanitt. Ugyanígy ültem egyik kezemben cigaretta, vizes haj. A különbség csak az, hogy akkor hajnali négy körül lehetett, és szemfestékem elkenődött arcomon. Két hónapja lehetett. Cameron-nal összevesztünk, mert nem bírtam elviselni, hogy mindig csak eljön, megkúr, majd megy is vissza Nora-hoz. Mert nem bírtam elviselni, annak ellenére, hogy azt mondja szeret, nem szakít a barátnőjével. Akkor kiabált velem igazán először. Sírtam, jobban mondva zokogtam, és üvöltöttem, és törtem-zúztam, egy szál bugyiban, míg ő ordítva öltözött. Majd elment. Én pedig beültem a kádba és felvágtam az ereimet. Ó, mennyiszer tettem már meg előtte, de soha sem azért, hogy öngyilkos legyek. Ezúttal viszont annyira becsapottnak és értéktelennek éreztem magamat, hogy a legélesebb pengémmel a lehető legmélyebbre vágtam. Howie megtalált és megakadályozta, hogy elvérezzek.
- Jöhetek? - jött be a fürdőbe. Mosolyogva bólintottam, mire lekapta ruháit, és beült velem szembe. Annyira szoros kapcsolat van köztünk, sok rajongóm azt hiszi, hogy együtt vagyunk, és bár már ezerszer elmondtuk, hogy ez nincs így, Hovy még mindig él.
- Szerinted mennyire vagyok ribanc? - kérdeztem beleszívva cigimbe.
- Őszintén? Nagyon. - nevetett Howie.
- Hű, köszönöm. - mondtam elnyomva a cigit a csempén és eldobtam azt, hogy letudjam fröcskölni a velem szemben ülő fiút.
- Hé! - kiáltott fel nevetve és elkezdte csiklandozni talpamat.
- Neee! - sikítottam és kacagva vergődni kezdtem. A fürdőszobát sikeresen eláztattuk, de annyira nem érdekelt, csak fröcsköltük egymást tovább, mint az öt évesek. Ilyen pillanatokban minden bajomat és gondomat elfelejtem. Howie ilyen hatással van rám. Howie Southwark számomra tökéletes lakótárs és legjobb barát. Mindig tudja mikor kell komolynak maradni és mikor kell elviccelni a dolgokat. Mindig segít, ha pedig azt nem tud, legalább meghallgat, és ezt is nagyjából csak ő teszi meg nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése